Székelykáposzta története

Mitől Székely a Székely-káposzta?

Az étlapon olvasható ételnevek között sok érdekességet találunk. Nem mindig arra utalnak, amire elolvasásukkor először gondolunk. Mert például a híres emberekkel kapcsolatos ételneveket nem ritkán jóval később, tiszteletükre adta hagyományápoló szakács, vagy a notabilitásra emlékező személyiség. Igen ritka, ha hitelesen tudjuk: Petőfi például nagyon szerette a túrós csuszát, vagy a rostélyost. Széchenyi kedves csemegéje a hagymás babsaláta volt.

Sok esetben csalóka a név: a székelykáposzta sem az erdélyi népcsoport készítménye volt egykor, hanem Székely József, egykori Pest megyei főlevéltárnok találmánya! Író ember volt, akit valamely, ma már ismeretlen ok miatt Sekszpir Jóskának keresztelt el költő barátja, Petőfi Sándor.

S hogy mi történt? Idézzük Rexa Dezsőt, a neves kultúrtörténészt, aki először írta meg hitelesen hosszú kutatómunka után a Székely-gulyás történetét:

„Székely Jóska egyszer összeállott az Aranysas (egykorvolt fogadó a mai Kossuth Lajos utca – Semmelweis utca sarkán – a szerk.) gazdájával. Elmondta, hogy kigondolt valami jót: a paprikás, tejfölös lében főtt sertéshúsos káposzta valami fenségesen nagyszerű lehetne! A gazda maga is jó szakács és gourmet, házisapkás fejére ráütött és azt mondta: – Holnap!
És másnap az egész vendégsereg a feltalálóról megnevezett Székely-gulyást ette. Mindenkinek ízlett, mindenki remeknek találta és mindenki elvitte haza a Székely-gulyás készítésének módját. Így lett országos kedvenc étellé. Mindebből pedig látható, hogy ezt a jeles magyaros ételt nem székelygulyásnak, hanem a személynévről nagy kezdőbetűvel és kötőjellel Székely-gulyásnak kell írni.”

Ám nemcsak a névadó és az ételnév helyesírása felejtődött el. A történetet is meghamisították. Még a gasztronómiai történeteket közreadó könyvekben is szerepelt úgy, hogy Székely uram nem kaphatott mást a Sasban, csak maradék pököltet, lábasaljáról káposztát. Ő aztán összevegyítette. Tejföllel megjavította, paprikával megszínezte – és attól kezdve ilyen és ez a székelygulyás…

Forrás: Draveczky Balázs – Újabb történetek terített asztalokról és környékükről